Egy kis emlékeztető sosem árt!
A spitz manapság a világ egyik legritkább kutyafajtája. A kihalás veszélye fenyegeti őket. Mi számára ma a kilátás, amikor ő a legősibb fajta a világon? Elavult, mondják.
Ősi spitzet „Tőzegkutyát”, 6000 évvel ezelőtti Földközi tengeri cölöptelepüléseknél találtak. De találtak már 8000 éves spitz-szerű kutyákat dániai és angliai ásatásoknál is. Japánban 10000 éves kutyasírokat tártak fel, ezekben gondosan kagylókkal beborított, kicsi, spitz-szerű kutyák voltak eltemetve. Találtak és találnak spitz-szerű kutyákat Skandináviában, Hollandiában, Németországban, az antik Görögországban, az ősi Egyiptomban. Valamint Dél-kelet Ázsiában, Észak-Szumátrában a cölöpépületeknél. Dél-Kínában japán spitzet megkülönböztethető méretben és fajtaként a Japán szigeteken.
A spitz világszerte ősi típus, mindenütt honos volt és ma is az. Ahol az ember a felszabadított területeken és vizeken élt, ott, ahol az ember megbízható segítőtársat keresett, megtalálható volt. A szűkős körülmények közepette is beilleszkedett, a csoport minden tagjával megfért, de gazdáját kompromisszummentesen minden idegennel, két vagy négylábú rablóval vagy betolakodóval szemben megvédte. Ennek a szoros együttlétnek a következménye az Ősi típusú kutya, amit a spitz egyértelműen megtestesít.
A spitzek mérete a kicsitől a közepes méretű kutyákig terjed. Időjárásálló, tömör szőrzettel rendelkezik, a hosszú, bozontos farkát „helytakarékosan” a háta fölé csavarva hordja. Ezek a kutyák kvadratikus – praktikus – jó felépítésűek, inkább finoman tagoltak. Erős egyenesen álló lábakkal rendelkeznek, ami jellegzetesen peckes járást ad nekik.
Az egész kinézetük „spitzes”, rókás arcuk a mindig éber tekintettel és a hegyes fülekkel. Mozgásuk halk neszezést ad.
Minden spitz, a német spitz ugyan úgy, mint a távolkeleti, kitűnő házőrző, területvédő és idegenekkel először egy kicsit bizalmatlan.
Épp ez a tulajdonsága különbözteti meg az északi „testvéreitől” az északi vadász és szánhúzó kutyáktól, akik gyakran nagyságra és kinézetre is hasonlítanak a spitzre.
De: Az „igazi” északi kutyák a tágas néptelen tundrákhoz valók, ők nem házőrzők. Emberi társaságok kutyája. A lényegük a mozgás és az izgalmas, sikeres vadászat. Az északi kutyáknál is vannak fokozatbeli eltérések, különbségek. Van közöttük kifejezetten emberbarát, de nem lelkesedik a vadászatért. Van olyan, aki inkább őrködik, mint vadászik. És van az úgynevezett japán spitz, aki mind az őrzés, mind a vadászat nagymestere.
A német spitz ma az „igazi” spitz: ő a megvesztegethetetlen őr. Kimondottan hűséges. Ő –ha szabad és van ideje- sikeres nyomkereső és nyomkövető. Valamit találni, ez számára élvezet, először valamit keres, aztán több kilométeren át is üldözi.
Von Wilhelm Busch (1832-1908) ideéig volt a spitz közép Európában „a kutya” és osztotta ketté a területet a rövid és szálkásszőrű „testvérei”-vel, a pinscherekkel és schnauzerekkel. Spitz őrizte az összes házat és tanyát északnyugaton (Hollandiában és Belgiumban is), schnauzer és pinscher délkeleten (Ausztriával együtt). Az egyetlen máig meglévő különbség – a klímához igazodott szőrzet mellett – a két „testvér” között: az észak-nyugati spitz felvette az északi tartózkodó, prűd temperamentumot, igazodva az ottani emberek „nyugodt” temperamentumához. A spitz ma még „higgadtabb”, nyugodtabb, mint a pinscher-schnauzer….
„Korcs” mondják mindkettőre. Egy „korcs” ugyanolyan megbízhatóan őriz egy kisépületet, mint egy nagybirtokos nagy „udvarházát”. „Korcskutya” mondják, mert nagyon szívesen állították stratégiailag fontos kilátóhelyekre, hogy mindent átlásson és ha kell „riasszon”.
Ami miatt ő, mint kocsikísérő nagyon kedvelt volt a lovas kocsik mellett:
Magasan a kocsi ülés fölött mindent belátott és ha a „vezető” útközben elszunyókált, átvette a „segédvezető” felelősségét és jelzett a szundikálónak minden változást, minden vélt veszélyt. Némelyek közülük belvízi hajós karrier csinált: mint fáradhatatlan őrszem állt a csónak orrában és jelezte mindegyik zátonyt, fatörzset.
De fő feladatuk mégis mindenütt a következő volt:
Őrködni, figyelni, jelezni. Ettől sem a kölykök, sem a felnőtt spitzek soha nem szenvedtek.
A német spitzek a középkor óta kisebb földműves és kispolgárok kutyái voltak. A nagybirtokosok nagy kutyákat tartottak, mint ház- és állatőrzőt. A nagypolgárok úgy tettek mint a nagybirtokosok, vagy irigykedtek a nemességre. A nemesek vadászkutyákat tartottak. A vadászat ugyanis a nemesség kiváltsága volt. A nemesség és parasztság kutyáit nem keverték, ha a vadászat elkezdődött.
1781-ben egy hollandus akit „Kees”-nek neveztek az emberek, egy wolfspitzet tartott maga mellett, mint egy márkavédnevet. Amikor meghalt, ez a fajta kutya eltűnt 50 évre. Majd amikor újból megjelent, az emberek, mint vadászkutyát vásárolták. A kitűnő tenyészállatokat Angliából hozták be. Egyszer csak újból divatba jött a spitz. Mivel a társaság csodájára járt, hirtelen mindenütt spitz kölykök árasztották el a népet.
2003-ban egy társaság adatai szerint a német spitz az év legjobb haszon- és háziállata lett, valamint a német spitz leggyakoribb fajtája a kisspitz, a nagyspitz és a középspitz. (kár, hogy Magyarországon a közép- és nagyspitz ismeretlen).
Nem az lenne a dráma, ha a ma ismert közel 400 nemzetközileg ismert kutyafajtából 5 kihalna. Az a legnagyobb probléma, hogy az összes ősi típusú gén hal ki.
A Japánok a spitzeiket nemzeti örökségnek mondják és tervszerűen óvják, gondozzák, védik.
Kapcsolódjunk be, nehogy túl késő legyen!
Gudrum Beckmann cikke alapján:
Hódosiné Németh Katalin